Kedvesek!
Sajnálom, ma szentimentális vagyok, és képtelen lennék most termékekről írni Nektek, úgyhogy a holnapi KULTÚRA előre lesz hozva, a tegnapi IKON pedig későbbre tolva, és a mai posztban egyesülnek. Utólagos elnézéseteket kérem a két napos szünetért, biztos vagyok benne, hogy be fognak ilyenek csúszni az elkövetkezendő időszakban is. Előre szólok, most egy személyesebb, melankólikusabb bejegyzés sikeredett, irodalomkedvelők ismét előnyben. Egy magyar költő-író legendával fogjuk eltölteni virtuális találkánkat: Kosztolányiról lesz szó, Desiréről, Didéről, Didusról, Dezsőről.
"Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló."
(Halotti beszéd részlet)
Középiskolás koromtól kezdve rajongtam Kosztolányiért, az egyetemnek is nagy tervekkel kezdtem neki, hogy Dide és én mennyi mindent fogunk közösen véghez vinni. Szakdolgozat, TDK, OTDK, aztán életem végéig őt fogom kutatni. Ez így is volt 1,5 évig. Utána viszont jöttek mások, és én galád módon háttérbe toltam Didust. Jött Mészöly, Pilinszky, Nemes Nagy, Déry, Ottlik és Bodor. Én pedig elvesztem az ámulatban, hogy nem is olyan rég élt emberek miket képesek írni, és mennyi mindent lehet kiolvasni az írásaikból. Dezső pedig kezdett kiüresedni, és az őt övező népszerűség méginkább kedvezőtlenül hatott a kapcsolatunkra. Aztán órákon beszéltünk Róla. Mindig, amikor lehetett elvállaltam, már megszokásból. Igen, megszokás volt a szeretet helyett, amit olyan sokáig éreztem a munkássága iránt.
Nem volt benne lehetőségem, mert kiaknázták már, tehát rá kellett jönnöm, hogy szakmai szempontból nem lehet már közös jövőnk, és ez elég szomorú felismerés volt.
"Már megtanultam nem beszélni,
egy ágyba hálni a közönnyel,
dermedten, élet nélkül élni,
nevetni két szemembe könnyel."
(Már megtanultam részlet)
Mikor viszont készültem a vizsgára Belőle, gondoltam múltat idézek, lenyomtam a lámpát, betettem a lemezeket, gyertyát gyújtottam, "rubint téát" készítettem magamnak, és a "sárga páragőz" mellett szívtam magamba a művészetét. Ugyanaz az ámulat és elalélás volt bennem, mint mindig, amikor elolvasom a verseit. Megnyugodtam, a szakításunk nem is történt meg, frissíteni kellett csak, és átértékelni. Mostanra jöttem rá, (a múltidéző este után 3-4 hónappal) hogy Dide örök, és elszakíthatatlan tőlem, mert hosszú évekig az ő műveiből merítkeztem, és ezt nem lehet holmi popularitás miatt elvenni tőlem.
"Megszoktalak, akár a levegőt,
bármerre nézek, mindenütt te vagy,
szekrényem alján, a fiókjaimban,
az agyvelőmben, és nem veszlek észre.
De múltkor este, amikor bejöttél
szobámba, s mondtál valamit nekem,
sok év után egyszerre ráocsudtam,
hogy itt vagy, és szavadra sem figyelve
ámulva néztelek. Szemem lehunytam.
Ezt hajtogattam csöndesen magamban:
"Megszoktam őt, akár a levegőt,
Ő adja nékem a lélegzetet.""
bármerre nézek, mindenütt te vagy,
szekrényem alján, a fiókjaimban,
az agyvelőmben, és nem veszlek észre.
De múltkor este, amikor bejöttél
szobámba, s mondtál valamit nekem,
sok év után egyszerre ráocsudtam,
hogy itt vagy, és szavadra sem figyelve
ámulva néztelek. Szemem lehunytam.
Ezt hajtogattam csöndesen magamban:
"Megszoktam őt, akár a levegőt,
Ő adja nékem a lélegzetet.""
(Feleségemnek...)
A Logodi utca pedig egy olyan kultikus hely számomra, mint Párizsban Jim Morrison sírja a rajongóinak. A Fiumei sírkertben is voltam ugyan, és félelmetes volt az érzés, hogy költőóriások maradványain lépkedek, de közel sem volt olyan bensőséges, és személyes, mint mikor a Logodiba mentem. Ott volt Didus, és tudtam, hogy miután felkelt, elindult az orvoshoz, kávéházba, szerkesztőségbe, majd éjjel hazatért. Nap, mint nap ott járt, és túlmisztifikálom, mert nekem fontos, de akkor is lehet érezni a hely szellemét. A Logodi benne van több versében, az Édes Annában és ezek az irodalmi szövegek még titokzatosabbá varázsolnak egy helyet szerintem. Kevesebb, mint száz évvel ezelőtt itt bandukolt végig fütyürészve, nyakában színes sál lógott és versfoszlányok cikáztak a fejében. Érdekes, nem?
"Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom."
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom."
(Hajnali részegség részlet)
Az irodalommal akkor lehet foglalkozni, ha az szerelem. Ha nincs meg a szenvedély, akkor felesleges időt szánni rá. Nem a szimpla olvasásra gondolok, az mindenkié, hanem az irodalomra, mint hivatásra. Ahhoz bolondnak kell lenni, és szentimentálisnak, hogy valaki képes legyen az életét rááldozni, vállalva, hogy hosszú utat kell bejárnia azért, hogy mondjuk meg is tudjon élni belőle. Addig meg valahogy eltengődik majd. Az irodalom ilyen dolog, sosem volt a jól jövedelmező szakmák listájának élén, viszont nem is ez a lényege.
"Hát légy üres te s könnyű,
könnyű, örökre-játszó,
látó, de messze-látszó,
tarkán lobogva száz szó
selymével, mint a zászló,
vagy szappanbuborék fenn,
szelek között, az égben,
s élj addig, míg a lélek,
szépség, vagy a szeszélyek,
mert - isten engem - én is,
én is csak addig élek."
(Esti Kornél éneke részlet)
Idézetek is kellenének, arra gondoltam, mikor elkezdtem írni, de most valahogy nehezemre esett bármit is beilleszteni ide, mert nem tudom, mennyire lenne képes bemutatni azt a játékos zseniálitást, ami nekem annyit jelent. Természetesen láthatjátok, hogy erőt vettem magamon, és a félelmeimen, és ha az érzelmes ömlegésemért nem is, akkor ezek miatt érdemes volt ma is velem tartanotok!
Hölgyek! Olvassatok Kosztolányit.
csók
bibonapsugár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése