KULTÚRA: Nagy Gáspár: Te Istenre bíztad

Kedvesek!

Mivel kisebb konyhai balesetem volt (leforráztam a kezem egy fél liter forró tejjel), és össze is vesztem emiatt anyukámmal, nem készítettem fotókat a mai GASZTRO témájáról. A szerdai KULTÚRA dolgokat viszont szívesen pótolnám, úgyhogy ezzel jelentkezem ma. Ezt is rövidre fogom, mert egy vers fog beszélni helyettem. 

Tegnap József Attiláról volt egy előadásom az egyetemen, egy öreg és nagytudású professzor úrral. Nagyon tisztelem, és szeretem ezt a tanáromat, bár, kissé félek is tőle, de a tegnapi óránk volt az utolsó vele egy jó ideig, és sikerült méltóképpen lezárnia József Attila életművéről az anyagot. A kései költészet kitárgyalása után egy tanulmánykötetet ajánlott nekünk, amit ő szerkesztett, és az egyetemen pár évvel ezelőtt megrendezett konferencia előadásait tartalmazza. Ott volt ezen a konferencián egy költő-író is, akiről korábban sosem hallottam: Nagy Gáspár. A Tanár Úr elmondása alapján akkor már elég öreg és beteg volt a szerző, és a verset, amit írt, már nem is tudta felolvasni. A Tanár Úr megtette, és áhítatos csend övezte felolvasását. 

Nem szeretném magyarázni, hogy miért, de az egész előadóban mindenki némán hallgatta a költeményt, és amikor vége lett senki sem mozdult. Letaglózva ültünk és bámultunk magunk elé. A Tanár Úr meg is lepődött, hogy nem kezdtünk el kirohanni az óra végén, végignézett rajtunk, majd mosolyogva annyit mondott, hogy vizsgákon találkozunk, és elköszönt. A vers választ ad rá, hogy miért sokkolódtunk ennyire...

Nagy Gáspár: Te Istenre bíztad

Tudd meg hát, József Attila,
neved hibátlanul áll ott
sírod fölött, ez lett a sorsod sorsa,
s már bűntelenül örökre a tiéd,
mint ama megtöretett kenyér,
mint szánkban az ostya,
mint két fiú-testvér,
legyen a neved is áldott,
ahányszor csak kiejtem e két szót,
József és Attila,
mindig arra gondolok:
legvégül te Istenre bíztad a világot,
s nem akad majd halandó,
bűnös és bűntelen,
és költő sem igen,
aki pontosan értené,
miért is volt a ritka kegyelem,
hogy az a két nagy dióbarna szem
e földi pokolból már a Mennybe látott…
és ne hidd, hogy ezért
a tagadva-vallott Istenért,
a sóvárgón kereső,
hatalmas fohászokért
már megbocsátottak neked,
hiába maradtál szívedben
ártatlan gyerek,
mindegyre csak borzasztó
bűneid fölött tűnődnek: milyen
szertelenül csapódtál ide meg oda,
még a vonat alá is!
te szeretetért kuncsorgó,
örök izgága, kellemetlen fráter…
…én holtig elsakkozgatnék veled
egy állomási restiben,
ahol az összes játszmát te nyered…
Attila, nagyon sietek,
várj meg!

Hölgyek, olvassatok verseket, mert minden versben ott rejtőzhet szinte az egész univerzum!



csók!
            bibonapsugár